Régi diákjaink visszaemlékezései

Fodor-Csipes Anikó, református lelkész-vallástanár, a Tiszaszentimrei Református Egyházközség lelkésze

 „Hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki mélyre ásott, és a kősziklára alapozott: amikor árvíz jött, beleütközött az áradat abba a házba, de nem tudta megingatni, mert jól volt megépítve.”

(Lukács evangéliuma 6,48)

 

A Biblia azt tanítja nekünk, hogy az életünk alapja létfontosságú. S ha kicsit nyitott szemmel járunk, és élünk, rájövünk, hogy bizony, nagyon nem mindegy, milyen alapokra építünk. Ha életük során volt szerencsénk figyelemmel kísérni egy ház elkészülését, láthattuk, hogy milyen nagy hangsúlyt fektetnek az építők az alapra, hiszen végtelenül fontos az, hogy szilárd, stabil alapokon álljon az az épület. Ráadásul az sem mellékes, hogy mekkora az az alap, hiszen a ház nagysága is attól függ. Kicsi, gyönge alapra nem építhet senki nagy házat, ellenben az is igaz, hogy egy nagy alapra kicsi ház is épülhet. Mit jelent ez, mire gondolok, amikor ezeket a sorokat leírom? Miért fontos ez a kis gondolatmenet egy általános iskolára való visszaemlékezésben? Nagyon nem mindegy, hogy egy gyermek, aki maga még el sem tudja képzelni, mit fog kezdeni az életével, hogy milyen jövő vár rá, olyan iránymutatást kapjon, olyan nevelésben, oktatásban részesüljön, ami beépül az ő kis életébe, biztos alapként, s amire majd amikor már felelősebben tud gondolkozni saját életét illetően, fel tud építeni egy olyan épületet, azaz egy olyan életet, ami nem omlik össze az első viharban, ami rátör. Ahhoz azonban, hogy ez az épület a biztos, mély, stabil alaphoz méltóan naggyá és erőssé váljon, kell a megfelelő ösztönzés, támogatás, megerősítés, hogy merje is elhinni a gyermek, hogy az ő háza lehet nagy és értékes. S ehhez nem elég az oktatás, a tudás gyarapítása, hanem kell az iskola szellemisége, a pedagógusok személye is.

A Bethlen Gábor Református Általános Iskola tehetséggondozó tagozata sok olyan gyermeket számlált az elmúlt 30 évben, akik nem voltak gazdag szülők gyermekei, vagy szuperintelligensek, hiszen, ha csak az én egykori osztályomra gondolok vissza, elmondhatom, hogy nagyon is egyszerű gyerekek voltunk. Ám mégis, valamit meglátott bennünk az Iskola, talán egy kicsi szikrát, amit érdemesnek láttak arra, hogy táplálják, hogy aztán lángra kapjon. Így történt, hogy miután bekerültünk ebbe a közösségbe, megkezdődött az áldozatos munka, megkezdődött az alapozás mind lelki, mind szellemi téren. Végtelenül fontosnak tartom kiemelni a lelki hátteret, amit biztosított az Iskola számunkra, hiszen ez által tudott az alapunk megszilárdulni. Az, hogy a tehetséggondozó program kiegészült a református egyházi szellemiséggel, olyan távlatokat nyitott meg előttünk, gyermekek előtt, melyért így, most felnőttként csak hálásak lehetünk. A Törökszentmiklósi Református Egyházközségnek, mint az Iskola fenntartójának Lelkészházaspárja olyan lelki értékeket mutatott fel nekünk, általános iskolás gyermekeknek, amire az én esetem a példa, hogy fel lehetett rá építeni egy református lelkészi életpályát, szilárd alapokkal, erős falakkal, az élet viharaiban nem meginogva. Lelkészi és pedagógusi szolgálatomban gyakran visszaemlékezem általános iskolás éveim alatt szerzett élményeimre, s örömmel buzdítom a rám bízott fiatalokat hitük megélésére, tudásuk gyarapítására, egy-egy versenyen való részvételre, saját maguk megmérettetésére, hiszen saját tapasztalatból tudom, milyen sokat segítenek ezek önmagunk jobb megismerésében.

 

Szeretettel emlékezem vissza Lelkészeimre, egykori Tanáraimra, akik elindítottak azon az úton, melyen a mai napig boldogan, eredményesen, Isten által gazdagon megáldva járok.

(Végzett 1997-ben)

Papp Vivien 3. éves egyetemi hallgató, Károli Gáspár Református Egyetem, történelem-vallástanár szak


AZ ÉN EGYHÁZAM ÉS ISKOLÁM

 

Amikor közel 16 éve a szüleim iskolát kerestek nekem, még nem tudtuk, hogy a választottunk a második otthonom lesz.  Mivel vidéken-Tiszapüspökiben-élek, fontos volt, hogy az iskola jól megközelíthető legyen.

Az akkori három felvételi napon betekintést nyerhettem az iskola és a templom életébe. Megismerkedhettem a hitoktatással, mellyel korábban még nem találkozhattam. Az iskolakezdési várakozás izgalma mellett, egy súlyos gyógyíthatatlan betegséggel is szembe kellett néznem. Az első osztályt már betegen kezdtem, de ekkor még komoly nehézségekkel nem kellett megbirkóznom. Nagyon élveztem a betűk, számok megismerését, a tanárok odaadó figyelmét, valamint a vasárnapi gyermekistentiszteletek játékos összejöveteleit, a gyönyörű bibliai történeteket.

Sajnos, a betegségem egyre súlyosabb lett, sokat kellett távol lennem az iskolától. Kedves osztálytársaim, tanáraim folyamatosan tartották a kapcsolatot velem: naprakészen tudtam a leckéket, feladatokat. Három hónap folyamatos kórházi kezelés után kerekesszékbe kerültem. Nehéz volt elképzelni, hogyan tudom így nappali tagozaton folytatni a tanulást. Szüleim és tanáraim odaadó szeretete azonban erősebb volt mindennél. Az iskolánkat akadálymentesítették, a közlekedés semmi problémát nem okozott. Nehéz volt újra iskolába járnom, de nem volt félnivalóm. Akkori osztályfőnököm, Pappné Tóth Ilona tanárnő és hitoktatóm, Szabóné Csökmei Edit, aki ma is legfőbb támaszom, nagyon sokat segítettek. Még betegen is örömmel jártam iskolába. Az osztálytársaim pedig csodálatos gyerekek voltak, soha nem csúfoltak, bántottak megváltozott külsőm miatt, s azt hiszem ebben nagy része van a mai napig annak a magas szintű oktatásnak és hitnevelésnek, melyet ez az iskola nyújt. Úgy gondolom, ezek a gyerekek felnőttként is segíteni fogják a fogyatékkal élő embereket.

Az akkori igazgatóúrról sem szabad megfeledkeznem, hiszen tiszteletbeli Nagy Kálmán igazgató úr egy csupaszív, önzetlen ember volt, aki a betegségem idején, de még évek múltán is megsimította a vállam együttérzéséről, valamint támogatásáról biztosítva. Közben felsős lettem, Banáné Szőke Ilona tanárnő szárnyai alatt értem kiskamasszá és formáltam jövőmet. Az intézmény is új vezetést kapott Virágné Katona Zsuzsanna igazgató asszony személyében, aki igazán széppé varázsolta az iskolánkat, aki felvirágoztatta a tehetséggondozó programot, illetve megannyi lehetőséget nyújtott és nyújt mai napig is mind a diákoknak, mind a tanároknak.

Évek teltek el, hetedikes koromban írtam egy levelet az akkori érzéseimmel és hálámmal, melyet e iskola iránt éreztem. Akkoriban úgy fogalmaztam, hogy „… olyan jó idejárni!” és valóban így volt. Hiszen én visszakaptam a lehetőségét annak, hogy éljek és egészséges legyek. Ebben a szüleim mellett óriási szerepe volt az iskolámnak és az egyházamnak – a szeretetnek, amely körülvett és körülvesz engem a mai napig is, ha visszatérek.

Közben eltelt 7 év, jelenleg a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen harmadéves hittanár és nevelőtanár, illetve történelem – és állampolgári ismeretek tanárának tanulok. A gimnáziumi éveim alatt biztos voltam abban, hogy a jövőmet a gyerekek, diákok között akarom tölteni. Mindazt a tudást, illetve szeretetet, melyet egykor kaptam, visszaszeretném adni. E tekintetből nem kellett sokáig azon gondolkoznom, hogy a pedagógusi pályát válasszam. Úgy vélem, hogy azok az értékek, melyeket gyerekként, illetve tízes éveink elején megkapunk, nagyban meghatározza majd azt, kik leszünk és kik akarunk lenni. Én a Bethlenben megkaptam a legjobbat, a legértékesebbet és a legmélyebb hitet, mely emlékeztet arra, mi a fontos és mi az értékes. A felém irányuló odaadás motivált abban, hogy folytassam, menjek előre és érjem el a kitűzött céljaimat. Ezáltal lehetek ott, ahol vagyok, ezáltal juthattam el odáig, ahol tartok és bíztathatok arra mást is, hogy ne adja fel.

Bár messze sodort az élet, de soha nem felejtettem el tanáraimat, lelkészeimet és azt a nyolc évet, melyet ez az iskola nyújtott nekem. Büszke voltam és vagyok ma is arra, hogy a „Bethlen Refi” tagja lehettem!

(Végzett 2011-ben)

Széplaki Géza, színművész

Ahogy visszatértem régi iskolám falai közé negyed évszázad után, feltörtek bennem olyan emlékek, amiket régen elfeledettnek véltem. Jók, kevésbé jók, jelentősek, kevésbé jelentősek. De kivétel nélkül minden emlék, tapasztalás szükséges volt ahhoz, hogy azzá az emberré váljak, aki ezen sorokat papírra veti.

Életem azon szakaszában talán nem reagáltam megfelelően az engem ért hatásokra, kritikákra, mondhatni, hogy közel sem voltam mintadiák.

Rengeteget kaptam tanáraimtól, osztálytársaimtól. Akkor sem mondtak le rólam, amikor én már réges- régen, és már csak sodródni akartam a könnyű, széles úton.

Köszönöm, hogy hittek bennem.

Kívánom minden ott tanuló diáknak, hogy vegye komolyabban önmagát, mert értékes, és vegye komolyabban azokat a diákéveket is amelyeket a Bethlenben tölthet, mert az egyenes út a jó út. S ez az út boldogsággal és büszkeséggel tölti el az embert Isten dicsőségére.

 

(Végzett 1994-ben)